Mielőtt belekezdenék, tisztáznám most is, hogy csakúgy, mint a Guns ’N’ Roses-ről szóló bejegyzésem, ez a cikkem sem profi biográfia az együttesről, hanem inkább egy közös nosztalgiázás elindítása.

Ha nem is az eredeti, de a klasszikus felállás

Sajnos egy pár évvel később születtem, mint szerintem a kőkemény depesesek generációja, ezáltal nem tapasztaltam meg élőben azt a fajta átszellemülést, mint az aranygeneráció, de még így is elkapott valamennyire ez a máshoz nem hasonlítható stílus.

Az első szerelem

Legelső találkozásom a zenekarral természetesen a házak falára fújt logo formájában történt meg, ami aztán később bekerült több száz példányban a tankönyveimbe, füzeteimbe, stb. Az első „igazi” találkozás számomra nem volt más, mint az Everything Counts koncertváltozata. Tény, hogy a dal, főleg ebben a verzióban és klippel jócskán a populárisabb, vagy nevezzük nevén: divatosabb dalok közé tartozik, vállalom. Ismertem már a Strangelove-ot korábbról, talán a Question of Time-ot is, de azok akkor még annyira nem érintettek meg, sőt… Azok még az akkor furán kinéző vérdepesesekhez tartoztak, akikre azért akkor még furán néztem a suliban meg az utcán. De az Everything Counts abszolút magával ragadott, nincs mese. A lendületet megalapozó intro, a basszustéma, a dallamos refrén, Martin hangszeres szólója, az outro valami bizarr lendületet hordozott.

A zenetörténelem egyik legjobb albuma

Na, ekkor, talán ötödik vagy hatodik osztály tanévzáróján kértem valakitől kölcsön a 101 albumot egy jó kis másolt kazin, amit aztán a nyáron sikerült rongyosra hallgatnom. Óriási kedvenc lett a Never Let Me Down, a People are People, a Stripped. A Never Let me Down is szintén akkora energiákat mozgat meg még ma is bennem, mint kevés dal, a People are People tényleg a nyolcvanas évek egyik ikonja, a Stripped pedig már félúton van számomra a popularitás és a mélyebb vonal között.

El is indult persze a mai nevén merchandise vásárlása, ami akkortájt ugye a trafikban kapható poszterek, kis kártyák, rávasalható matricák világát jelentette. Hamar megtelt a szoba a tupírhajú srácokkal, bérlettokba bekerültek a kártyák, és a Music for the Masses borító lebutított változatát meg vasaltam a kis baba kék hosszú ujjú pulcsimra. De hát akkor ez volt a menő. Nem az iPhone-házon volt, akit szerettünk, nem borítókép volt a Facebook-on, hanem ilyenek. Na meg talán a jelvények.

Nagyon beleestem ezekbe a kommersz Depeche Mode dalokba, és igazából jó időre elég is volt nekem ez az album, meg hát akkor még nem lehetett 2 perc alatt letölteni egy teljes diszkográfiát, hanem vagy havernak megvolt vagy netán egy gagyi-borítós kalóz kazit megvehettél.

Szép búcsú a nyolcvanas évektől

Ebben a hullámban ért el a következő album megjelenése, ami a Violator volt. Na, itt a Policy of Truth volt az, ami aztán himnusszá nőtte ki magát, és minden dalok csúcsává vált. 1990-ben olyan csodálatos időket élhettünk meg, hogy a suliban is volt kábel TV, és az egyik tanár megengedte, hogy szünetben bekapcsoljuk. És amikor az MTV-n elindult a videó, akkor elindult a révület. Az Enjoy the Silence-et kicsit távolságtartóbban kedveltem, de volt egy hangulata, az biztos. A Personal Jesus-t szintén lehet szeretni, de valahogy ezt a dalt kicsit idegennek tartom a zenekartól. Nagy lelkesedésemben megvettem kalóz kiadásban az albumot, de szinte megfagytam, annyira nem jött be, amikor meghallgattam. Sőt, szinte utáltam. Annyira, hogy el is akartam adni. Egy rajongó osztálytársamra akartam rásózni talán 100 forintért, és annyira rendes voltam, hogy még oda is adtam neki, hogy hallgassa meg. Persze másnap visszahozta, hogy nem kell neki. Szerintetek lemásolta? :)

Welcome, nineties

Szóval, ahogy elcsitult a Violator divathulláma, egy kisebb űr maradt bennem, amit akkor nem sejtettem, hogy lesz még ennél nagyobb is. Nem igazán foglalkoztam én azzal, hogy mi baja Dave-nek, és mi megy a banda körül, de kicsit lemondtam a zenekarról. Aztán már középiskolás voltam, amikor kijött a Songs of Faith of Devotion, amiről az I Feel You és Dave hosszú hajjal egy falat emelt a zenekar és én közém. Noha az már érezhető volt, hogy a nyolcvanas évek szintipop világa meghalt, de azért mégis a DM maradt az utolsó reménység. És akkor jönnek egy ilyen álrock fossal? Aztán jött a Walking in my Shoes és az In your Room, amik egy másik szintre emelték a zenekart. Talán ezek voltak azok a dalok, amik a zenekart átvezették a nyolcvanas évekből az akkori modern korba. Szerethető, mély dalok voltak, a kor zenei gyöngyszemei (1993-at írunk). Első barátnőm is ezekhez a dalokhoz kötődik, ekkor engedtem el én is az általános iskolai éveket, szóval nyilván van itt személyes kapcsolódás rendesen. Aztán megint néma csend.

Jó lett volna pedig a 90-es évek katasztrofális zenei világát feldobni néha egy Depeche albummal, de talán így volt jó. Az 1997-es Ultra már számomra az „öreg” Depeche Mode korszak kezdete volt, ami kellemes dalokat kínált, mint a Useless, a No Good, de mondjuk a Barrell of a Gun segített abban, hogy kihulljon a hajam.

Elrepít

Utána kijött a két válogatás album, az internet is elkezdett már nagyüzemben lehetőséget adni arra, hogy az ember bármit beszerezzen, amit odáig nem hallgatott meg, így lehetőség nyílt megismerni, újra felfedezni dalokat. Ekkor lett nagy kedvenc a Black Celebration, majd ekkor kezdtem én megszeretni a Behind the Wheel-t, a World in My Eyes-t, a Clean-t, a Halo-t, a Home-ot. Szegedre menet a kis kék, oda-vissza játszós (!!!) Intersound walkman-emben ezeket a kazikat cserélgettem, és baromira értelmiségi főiskoláként merengtem az élet értelmén…

Ikonikus

A 2001-es Exciter nekem már csak egy kellemes emléket őriz, ami a Dream On, ma is kedvelt gitártémám. A 2000-es években aztán rá kellett jönnöm, hogy valahogy mindig le vagyok maradva ettől a zenekartól, és hosszú évek kellenek ahhoz, hogy megértsem (na jó, ilyen nagy szavakat azért nem használok), hogy megszeressem egy albumukat. A Violatorhoz is kellett majdnem tíz év, és a Songs of Faith of Devotionhoz még ennél is több, majdnem tizenöt év. Kb. 2006-2008 körül lett nagy kedvencem a dinamikus Rush, a gospeles Condemnation, a wah-pedálos Mercy in You, a magasztos Higher Love, és Martin két remeke: a One Caress és a Judas. Imádtam ezt az albumot. Három nagyon-nagyon régi dal is felkúszott a személyes slágerlistámon: a Shake the Disease, a Here is the House és az egyik nagy kedvenc balladám: a But not Tonight. Jelenleg a telómon egy DM dal van, ami a The Bottom Line. Talán kilenc éve pakolgatom telefonról telefonra.

Az egyetlen jó DM-feldolgozás

Késői érésemnek is tudható be az, hogy soha nem jutottam el egy DM koncertre sem. A kétezres években már semmilyen akadálya nem lehetett volna, sőt, volt, amikor már a jegyem is megvolt, de mindig féltem a csalódástól. Az aktuálisan megjelenő albumokhoz társuló turnék setlist-jén jóval több nem szeretem dal volt, mint szeretem dal, így nem akartam kockáztatni. Persze semmi nem hozhatja már vissza a nyolcvanas éveket, nem lesz még egy 101 koncert, de talán az az esemény volt az, ahová elmennék, ha vissza tudnám pörgetni az időt (jó, a világbékéért is megpróbálnék mindent elintézni azért emellett.)

Az utolsó három albumot már tényleg hadd ne minősítsem. Inkább úgy tekintek rájuk, mint a fiúk örömzenélése, mint komoly értéket képviselő lemezek. Talán még a Suffer Well-ben látok valamit, de ez már nem is számít. De ki tudja, talán 15 év után azokat is megkedvelem.

Mint szerintem sokan, én is keresem, hogy hogyan lehetne a DM szellemiségét továbbvinni ebben a mai világban, ami persze eleve lehetetlen, hiszen a zenekar valami olyan egyedit tett le az asztalra, amit más senki. Mivel ők maguk sem tudtak továbbmenni a saját útjukon, így nehéz lenne elképzelni, hogy bárki más akár a nyomukba érhetne. Persze biztos mindenkinek megvan ezzel kapcsolatban a saját véleménye, de én azt mondom, hogy az Ou est le swimming pool állt eddig a legközelebb ahhoz, hogy a 2000-es évek világával ötvözze a nyolcvanas évek szinti világát. Sajnos ez a zenekar csupán egy albumot élhetett meg, és talán megörvendeztethetett volna még minket pár hasonló dallal, de nem így lett. A maiak közül – ne kövezzetek meg – egy bandát ismerek, akiről a valahai Depeche Mode jut eszembe, és ez a Bastille.

Köszi, srácok!

Kellemes és fontos színfoltja (volt) a Depeche Mode a mai 30-as 40-es éveiben járó „fiataloknak”. Lehetett őket utálni (talán Presser mondta egyszer, hogy sosem tudta megérteni ezt a bandát), lehetett szeretni, de elmenni a jelenség mellett nem lehetett. Megint az ember próbálja egy kicsit hasonlítani a mai világhoz, hogy ha nem is stílusban, de bármilyen tekintetben ki közelíthetné meg azt a szerepet, amit a DM elfoglalt, de nem tudom a választ.

Nekem nagyon sok kellemes emlék, kellemes perc és dallam jut eszembe a zenéjükről. Köszönöm nekik!

És végül egy setlist, amire biztos elmennék:

1. People are People
2. Behind the Wheel
3. Question of Time
4. Everything Counts
5. Leave in Silence
6. Blasphemous Rumours
7. Here is the House
8. Judas
9. The Bottom Line
10. Clean
11. The Policy of Truth
12. The World in my Eyes
13. John the Revelator
14. Halo
15. Black Celebration
16. Enjoy the Silence
17. But not Tonight
18. Never Let me Down
19. No Good
20. Walking in my Shoes
21. Just Can't get Enough
22. Photographic
23. Shake the Disease
24. Somebody
25. Stripped
26. Sacred

Na jó, valljuk be, ennyit sem ők nem bírnának ki, sem én már WC-zés nélkül :)