Mielőtt belekezdenék, tisztáznám most is, hogy csakúgy, mint a Guns ’N’ Roses-ről szóló bejegyzésem, ez a cikkem sem profi biográfia az együttesről, hanem inkább egy közös nosztalgiázás elindítása.
Ha nem is az eredeti, de a klasszikus felállás
Sajnos egy pár évvel később születtem, mint szerintem a kőkemény depesesek generációja, ezáltal nem tapasztaltam meg élőben azt a fajta átszellemülést, mint az aranygeneráció, de még így is elkapott valamennyire ez a máshoz nem hasonlítható stílus.
Sajnos van gond az ember csatornáival, ha már nem tízen-huszonéves. Munkahely, szabadidő, család nem engedi, hogy annyit disznólkodjak a zenetévék előtt, mint ezelőtt 15 évvel, de mondjuk ez nem is biztos, hogy baj, mert rengeteg szemetet az ember meg tud spórolni magának. A gyerekek ma olyan zenekarokat tesznek ki a Facebook-ra, amikről fogalmam sincs, hogy mik. Fura, de húsz éve ezt el nem tudtam volna képzelni, hogy annyira begyöpösödött leszek, hogy nem ismerek csak kb. egy dalt az egész 2015-ös összesített slágerlistából. De ez van. Ugyanakkor az ember olvasgatja pl. az Indexet, és akkor talál egy ilyen cikket pár éve: Öngyilkos lett az Ou Est Le Swimming Pool énekese. Na - gondolja az ember - ki ez a drága művész és milyen komoly banda lehet? Kattintsunk, lássuk ki lehet. Valami narkós? Valami gengszter? És akkor ott ez a pár srác, nem tűnnek rossz arcnak, bár a jobb oldali kicsit Trainspotting-szagú. És mi? Azért lett talán öngyilkos, mert egy rajongó balesetet szenvedett? Mi van? Hát, akkor nézzük meg az oldalon, hogy mi a bánat az a zene, amit csináltak.
Valahogy nyáron mindig kicsit több időt tudok szentelni a zenének, és mivel nem igazán vagyok elragadtatva a mostani felhozataltól, ezért mindig gyerekkorom kedvenceinél kötök ki. Nem mondom, van ma is pár jó szám, tulajdonképpen akármilyen műfajban, de kimagasló előadókat, igazán szerethető előadókat nem tudok mondani. Pláne nem olyat, akiért a klasszikus módon rajongani lehetne. Hát így került elő a Youtube szörfölése közben a Guns ’N’ Roses. Egy igazi rock zenekar, sőt, szerintem kijelenthetjük, hogy A rock zenekar.
Szinte nincs olyan hét, hogy valamilyen műsor, film vagy bármi meg ne említené a nyolcvanas éveket. Ez a kultikus időszak sokunkban úgy maradt meg, mint egyfajta álom-korszak, a kultúra fellegvára, a gondtalanság netovábbja. Ugyanakkor néha zavarba jövök, amikor megpróbálom ennek a miértjét megtalálni. Soha nem éreztük magunkat úgy, mint abban a tíz évben, de azért eléggé meglepődnénk szerintem, ha tényleg visszaköszönnének ezek az évek. Nem csak retro cuccukban, hanem a mindennapokban. Gondolatfolyamom egy spontán, ömlesztett halmaz lesz, aminek a végén én magam is megpróbálom eldönteni, tényleg olyan rózsás volt-e minden vagy csak egyfajta illúzió, menekülés ez az időszak.
Beköszöntött ma a nyár, ami nálunk mindig egy klasszikus sorozat megtekintésével jelent egyenlőt, ami nem más, mint a LOST. Egy olyan sorozat volt ez az életemben, ami tényleg egyfajta űrt hagyott maga után. Ilyen volt még talán a Jóbarátok, amit nem igazán tud pótolni semmi. De legalább azt meg lehetett próbálni, a Lost-ot nem. Bármennyire is tényleg, voltak benne üresjáratok, felesleges mellékszálak, mégis egy olyan agyi állapotba küldte a kedves nézőt, ami egyfajta függőséget okozott és a befejező rész óta reménykedik a folytatásban, de legalább is abban, hogy egyszer valami amerikai majd megint ennyire elrepíti, távol a realitástól, mint a LOST.
A legprimitívebb főcím valaha.