Egy jó évvel ezelőtt írtam egy bejegyzést a Guns ’N’ Roses zenekarról, mint fiatalkorom talán utolsó rajongható bandájáról. A nosztalgiázás nagyjából azzal ért véget, hogy az együttes pályafutása számomra a The Spaghetti Incident albummal befejeződött, és hogy minden, ami ez után történt, az már nem a Guns ’N’ Roses.
Az élet azonban úgy hozta, hogy pár hónapja a YouTube szörfölése közben, pár klasszikus Guns dal meghallgatásakor bedobott a Nagy Testvér pár ajánlott videót oldalt. Talán az keltette fel az érdeklődésemet, hogy az egyik, akkor még számomra ismeretlen dal, a „This I Love” úgy tűnt, hogy egy videoklippel rendelkezik (később kiderült, hogy ez nem hivatalos klip). Nem értettem, hogy ellenszenv ide vagy oda, hogyhogy nem láttam még ezt a klipet. Gondoltam meghallgatom. Nem mondom, hogy olyan érzésem volt, mint mondjuk amikor egy Estranged-et meghallok, de kétségtelenül kiváltott egy pozitív, egyben drámai érzést bennem. Volt korábban szép számmal Guns ballada, de ez mégis más volt. Éreztem benne valami modernséget, pedig mint később kiderült számomra, ennek a dalnak a gyökerei 1992-re datálódnak. Nyilvánvalóan érzelmi okok miatt is választja szét az ember ezeket a dalokat az Appetite és az Illusion dalaitól, ezért is hangzik minden, ami azoknál újabb másként.
Mivel bejött a dal, így belehallgattam pár másik Chinese Democracy dalba. Néhány egész jó kis rajongói klip segítségével egyre jobban megismertem az album dalait, és azt vettem észre, hogy néhány dal egészen jó. Nem volt mese, meg kellett hallgatni a teljes lemezt kb. 7-8 évvel a megjelenése után. Megmondom őszintén, hogy már 40-hez közel eléggé nehezen fogadom be az újat, meg az ennyire konkrét dolgokat, bár ez nem biztos, hogy csak az én hibám. Ebben a kapkodó, ingergazdag világban, amikor már gyakorlatilag megőrülnék, ha egy filmet reklámszünet nélkül kellene megnézni, amikor úgysem tudsz egy dalt végighallgatni, mert valaki mindig rádír, kommentel, egyszerűen nem tudsz kikapcsolni. Ezáltal az ingerküszöb is magas, és sajnos nem túl tartós. Na de ezt a lemezt azért sikerült végighallgatni.
Hát, kérem szépen, nincs mese, meg kell követnem Axlt. A Chinese Democracy az elmúlt 20 év legjobb rockzenei albuma. Véletlen sem szeretném a korábbi Appetite-Illusion mesterművek felé helyezni, sőt, összhatásban sem ér többet egy 7/10 - 8/10 értékelésnél, de mégis alapmű lett a számomra. Nem szeretnék szentségtörő lenni, de ma már az Illusion dalait is igen megritkítva hallgatom, igazából az Estranged, Breakdown, Locomotive, Coma, Pretty Tied Up ötösön kívül nem nagyon hallgatok mást, és a Chinese Democracy is egy olyan album, amin azért nem minden szám nyújt maradandó élményt.
Számomra simán felvállalható és a korábbi Guns életműhöz adható a már említett This I Love, ami egy olyan ballada, amit nem sokan tudnak letenni az asztalra. Nem szoktam figyelni a dalok szövegét, nagyjából tőlem aztán a krumplistészta receptjét is elmondhatják a dalban, engem az összhatás érdekel: a zene, a lendület, az érzelem, amit ezek képviselnek és kiváltanak. Ez a dal pedig egy etalon. Mintha megszakadna Axl ebben a dalban, ami egy furcsa szimpátiát, egyben drámát vált ki az emberből. Kiválóan passzol hozzá a melankolikus, szinte síró gitárszóló.
A Madagascar idézi a régi Guns stílusát, de mégis van benne valami modern, teljesen 21. századi. Bizony lehet, hogy be kell ismerni, hogy a zenekar úgy élte túl az ezredfordulót, hogy teljesen új zeneiséget kaptak a dalok a felfrissített és folyamatosan cserélődő zenészek miatt. Sosem fogjuk megtudni, milyenek lettek volna ezek a dalok az eredeti vagy viszonylag eredeti felállásban, de én úgy látom, hogy ezekhez a dalokhoz kellett az a rengeteg tag, aki megfordult a zenekar körül az albumot megelőzően.
A Sorry bár nagyon hosszú, már-már monoton, mégis egy magával ragadó, örvénylő utazás, szintén remek gitárszólóval. Külön gratula annak a rajongónak, aki mindezt összerakta a Pankrátor című Mickey Rourke film montázsával. Nem mindig kattintok erre a dalra, de ha elindul, már nem tudom leállítani.
A Catcher in the Rye olyan, mint egy vidám rock ünnep, kicsit összeborulós, mégis összetett, sokszínű. Külön tetszik benne az a kis Faith No More utóérzetű szintis rész. A There was a Time és a Street of Dreams egy hatást ér el nálam. Nem csúcs alkotások, de simán dúdolható rock dalok.
Ami viszont nálam újból fellobbantotta a szerelmet a banda iránt, az kétségtelenül a Better. Egyértelműen az elmúlt 20 év legkedvesebb rock dala számomra. Szenzációs módon tűnik egy baromi egyszerű dalnak, ami pár riffel leszakítja a plafont, pumpálja az életet az emberbe, de minél többet hallgatja az ember, annál több kis finomságot talál benne zeneileg. Bár, megmondom őszintén, hogy a második refrén utáni sikongatást talán ki lehetett volna hagyni, de így legalább nem érheti az a szégyen a bandát, hogy a Guns legjobb száma a Chinese Democracy albumon van. Ebben a dalban is számomra annyi érzelem és erő van, hogy ébresztőnek, altatónak, nyugtatónak és doppingnak bármikor meg tudom hallgatni. A dallama nagyon kellemes, és ami minden alkalommal megborzongat, az a gitárszóló a végén. Technikailag nem egy virtuóz produkció, de magasságával és mélységével számomra az egyik legjobb szóló valaha, ami hónapok óta a csengőhangom is egyben. (Nem is értem, hogy Slash most miért cseszte el egy saját szólóval a turnén.)
A sors pedig közben úgy hozta, hogy időközben a banda újból összeállt. Nem szeretném boncolgatni a mögöttes motivációt, a pletykákat, de én személy szerint nagyon örülök ennek a feltámadásnak. A turné koncertjei folyamatosan kerülnek fel a YouTube-ra, és le a kalappal a srácok előtt, akik közben már elmúltak 50 évesek. Minden igényt kielégítő hosszúságú és összeállítású koncertek, mindenki belead mindent, semmi panasz nem lehet a fiúkra, és persze a kislányra sem, aki időközben csatlakozott. Rajongók milliói örülhetnek ennek a turnénak, és természetesen mi is izgulhatunk, hogy a zenekar ismét ellátogat hozzánk jövőre. Ki nem hagynám!
És hogy mit hoz a jövő? Meddig tart a nagy összeborulás, mennyi $ jelenik meg Axl szeme előtt, nem tudhatjuk. Rengeteg dráma volt már a Guns ’N’ Roses körül, és valószínűleg nem is lesz ez másképp, de bármeddig is tart a csoda, örüljünk minden pillanatának, amit a rocktörténelem legnagyobb zenekara nyújt nekünk.
