Szinte nincs olyan hét, hogy valamilyen műsor, film vagy bármi meg ne említené a nyolcvanas éveket. Ez a kultikus időszak sokunkban úgy maradt meg, mint egyfajta álom-korszak, a kultúra fellegvára, a gondtalanság netovábbja. Ugyanakkor néha zavarba jövök, amikor megpróbálom ennek a miértjét megtalálni. Soha nem éreztük magunkat úgy, mint abban a tíz évben, de azért eléggé meglepődnénk szerintem, ha tényleg visszaköszönnének ezek az évek. Nem csak retro cuccukban, hanem a mindennapokban. Gondolatfolyamom egy spontán, ömlesztett halmaz lesz, aminek a végén én magam is megpróbálom eldönteni, tényleg olyan rózsás volt-e minden vagy csak egyfajta illúzió, menekülés ez az időszak.

A nyáron láttam egy sorozatot a National Geographic csatornán, talán Csodálatos 80-as évek néven ment. Az ember megmosolyogja az ilyen műsorokat, de azért magyarként lát ezekben a műsorokban furcsa dolgokat. Sok dolog van, ami azért mást jelent egy amerikainak, ha a 80-as évekre gondol, és mást nekünk, itt a KGST közepén. De azért kétségtelen, voltak hasonlóságok. Nem igazán szeretnék krónikát írni erről az évtizedről, a politikai és történelmi eseményeket most kihagynám, persze kétségtelen, hogy ezek a dolgok hozzájárultak a korszakról kialakított képünkhöz. Hiszen minden más lett volna, ha nincs cucializmus.

Hát nem csodálatos évek voltak?

Jómagam ugyan 80 előtt születtem, de kb. 1982-ből vannak az első emlékeim. Apa, anya, tesó, panellakás, Garzon-bútor. Ha az ember ebbe beleszületik, akkor el is fogadja, sőt, szereti. A környezetünkben mindenki olyan ugyanolyan volt. Nem voltak nagy különbségek. Persze azóta kiderült, hogy voltak, de a szoros körünkben nem. Nem kellett kényelmetlenül érezni magunkat, hogy a szomszédnak Mercije van, mert nem volt semmije, jó esetben egy Wartburgja. Nem frusztráltak nagyon álmokkal, mindenki kész életkerettel indult. Kitörési lehetőség sem nagyon volt, de a biztos alapot is kaptad. Ha pszichológiailag nézzük, talán minden adott volt ahhoz, hogy ne a külvilág határozza meg a döntéseidet, nem lehettél mohó, voltál te, a családod, meg az ingerek, amik értek. Ez a mai világban persze furcsa lehet, és sokan meg is őrülnének ettől az állapottól, talán még azok is, akik az alsó végén vannak az életszínvonal skálájának.

Bevallom őszintén, hogy sok dologban kényelmesebb volt akkor élni. Nem ment el időd, energiád és pénzed arra, hogy az Adidas cipőt vedd meg vagy a Nike-t, hanem választhattál a fekete és a fehér Tisza cipő közül. És akkor le volt zárva a téma. Nem volt nagy választék, de cserébe, ami volt, az jó volt. A párizsi nem volt az a fűszeres, vizes szar, mint most, hanem egy kisebb gasztronómiai élmény volt. Nem kellett 200 féle felvágott a csemegepultban, az a 10 is megtette. Nem volt gond semmivel, ami annak a kis igénytelen, kapuk mögé zárt fogyasztói társadalomnak kellett. Ugyanakkor persze jöttek az infók a világ szebbik feléről, beszivárogtak képek, majd reklámok, hogy a Lottó csokin és az Expressz csokin kívül vannak ilyen bazi nagy csokiszeletek, amikben valami lágy cukormassza van, meg nagy mogyorók, meg csirlivirli csomagolás. Nuts, Mars, Bounty, stb. Hááát, az embernek ezt azért ki kellett próbálni előbb-utóbb. Kicsit talán ez is lett a vesztünk. Bele akartunk kóstolni a nyugat rothadóan cukormázas almájába. Miután meg beleharaptunk, rohadtul nem fájt a fogunk már a Kajla csokira. És ezt természetesen globálisan is érthetjük.

Érthető a különbség?

Tudtuk, hogy nem fogunk eljutni a tengerhez, de azt is tudtuk, hogy a nyári 1-3 hét SZOT-üdülő a Balatonon az befigyel minden évben. Most melyiket választanám? Fogós kérdés... Tudtuk, hogy nem lesz videomagnónk sem, de legalább még jobban vártuk a találkozást a rokonokkal, akiknek volt... Volt hat tv-csatorna, amiből kettő volt magyar, az adás...hát, no komment, de nem is untam magam halálra délutánonként, mint a mostani gyerekek a TV és a FB előtt. Apropó számítógép... A kvarcjátéknak úgy örültünk, mint ahogy ma egy elkényeztetett sznob gyerek az iPadnek sem fog soha. Az év fénypontja pedig az volt, amikor anyám munkahelyén gépelhettem írógépen. Szóval be volt szűkítve a világunk, de elég volt nekünk.

Talán az egyik legnagyobb irónia a 80-as években az az volt, ahogy próbáltuk utánozni a nyugatot, ami már eleve önmaga paródiája volt ebben az évtizedben. A sok röhejes frizura és ruha mondhatnánk, hogy merész, extravagáns, de azért tudjuk, hogy inkább a fos kategória volt. Csak akkor azt hittük, baromira kilógunk a sorból a metálos cuccokkal (piros-fekete csíkos gatya - anyám!), a Depeche Mode fanklubbal, a Madonnáskodással, tupírhajjal vagy bármivel. Persze ez sosem volt másképpen az azt megelőző és az azt követő évtizedekben sem, de talán itt hittül el tényleg a legjobban, hogy mi aztán annyira lázadunk, hogy miénk a világ. Csak aztán azt vettük észre, hogy abba a bizonyos sorba már annyian nem álltak be, hogy már a sorba tartozni menőbb dolog is lett volna talán.

Akik nem álltak be a sorba

Nem tudom, milyen lehet a 90-es években felnőtt gyerekeknek, pláne az azutániaknak. Ma már csak kapkodjuk a fejünket, és persze szülőként mi magunk visszük/engedjük be őket ebbe a cyber-világba, de fene tudja. Akkor miért nem varázsolunk nekik 80-as évekbeli környezetet, ha annyira szuper volt minden? Talán a saját kitörésünket akarjuk rajtuk keresztül megélni? Mondjuk, hogy bezzeg az én időmben, közben meg örülünk, hogy számukra már kinyílt a világ, és titokban örülünk, hogy több lehetőségük van? Vagy nincs is több lehetőség? Na most mi van? Elképzelhető, hogy az igazi választ, majd az unokáink fogják megadni, hiszen egyelőre nem úgy néz ki, hogy akkora pálfordulás lenne majd a gyerekeink és az unokáink közötti generációban, mint a mi és a gyerekeink között. Fene tudja, jól csináltuk-e.

Viszont soha senki nem fogja tudni elvenni tőlünk azt az érzést, amit a 80-as évek kultúrája adott nekünk. Persze szüleink most biztos rákontráznak, és azt mondják, hogy az Illést meg a Beatlest hogy merjük egy lapon (sőt, feljebb) említeni a Depeche Mode-dal vagy a Queen-nel? De az nekünk persze egy idegtépő rémálom, hogy a mi gyerekeink most a képünkbe vágják, hogy miért nem tudjuk megérteni, hogy az Aviici (így írják?) vagy a Lady Gaga a földkerekség non plus ultrája zeneileg. Persze már nyilván ezen is röhögnének, mert tutti, hogy le vagyok maradva, és az említett két előadó már sehol sincsen. Ugyanez a filmek terén. Még ha kicsit meg is koptak, de a Star Wars, Indiana Jones na és persze Bud Spencer és Terence Hill gyakorlatilag a génjeinket kódolták, annyira belénk ivódtak. Ma meg nézed a kasszasikereket és inkább elkapcsolsz, moziba már egyikért sem mész el. Vajon fogjuk-e 20 év múlva emlegetni a... várjunk, még példát sem tudok... mondjuk az Avatart?

A 80-as évekről nem lehet cikket írni az ő képük nélkül

Mindig elgondolkodtató, hogy a művészet, legfőképpen a zene mennyire értékelhető önálló alkotásként, kortalanul, függetlenül mindentől. Hiszen nem tagadom, a zene számomra 70%-ban korszakokat idéz fel, sőt, konkrét éveket, de néha nyarakat, napokat, de vannak konkrét alkalomhoz kötött dalaim. Nincs olyan, általam kedvelt 80-as évekből származó dal, amiről ne tudnék asszociálni. És lehet, hogy ez az egyik csapda. Lehet, hogy azért nagy szám nekem Madonna 80-as évek verziója, mert emlékszem, amikor a Material Girl szólt nevelőapám kazettáján a zöld Zsiguliban (rendszám: UV-73-81), amikor mentünk nyaralni? Lehet, hogy a Depeche Mode Everything Counts dala azért tetszik, mert előttem van az a tanévzáró, amikor megkaptam az első DM válogatás kazettát átmásolásra? Talán a Guns It's So Easy-je is csak azért egy rock-himnusz, mert reggelente, iskola előtt ezt hallgattam a haveromnál teázás közben? Lehet, hogy nem a zene lett igénytelenebb, hanem a saját életem? És ezért nem tudom mivel párosítani a Pokerface-t? (Na jó, azt pont igen... köszi a Faith No More-nak érte). Hoppá! Lehet, hogy a mi gyerekeink ugyanígy társítják a mai dalokat majd és raktározzák el a 2010-es éveket a legkirályabb évtizednek? Ás ha jobban belegondolok, a 80-as évek nekem igazából legalább 1992-ig tart, amikor is elvégeztem az általános iskolát. És így akkor már tényleg látható az elfogultság oka. Ugyanakkor nem tudok nem óriási szakadékot érezni a 80-as és a 90-es évek zenei világa között. utóbbi szerintem az utóbbi 40-50 év legalja. Scooter, Dr. Alban, DJ Bobo, Ámokfutók szerintem soha nem lesz egy lapon említhető a nyolcvanas évek hasonló szerepet betöltő előadóival.

Sajnos megmérgezett minket a történelem a nyolcvanas évek óta. Visszasírjuk ezeket az éveket, mert egyfajta ketrecbe zárt szabadság volt, ami rövid pórázon sétáltatott minket a nyugalom szakadékénak szélén. De onnantól, hogy megízleltük a tényleges szabadságot (vagy legalább is amit most annak hiszünk), kinyíltak az ajtók, már rohadtul nem tudnánk visszamenni a mézes ketrecbe. Ha valami módon úgy maradtunk volna, ahogy akkor voltunk, nem tudom, hogy mit látnánk most a külvilágból. Néznénk, ahogy beszivárognak a képek arról, ami ma már mindennapos dolognak számít? Még mindig várnánk a Ladákra a Merkúrnál? Hülye kérdések ezek, amikre ezer példát lehetne hozni, de felesleges. A nyolcvanas évektől búcsút kell venni, el kell engedni. Maradjon meg a fejünkben álomvilágként, meneküljünk néha ide, amikor berakjuk a Pogány Madonnát, nézzünk meg pár retro-videot a Youtube-on, de ne próbáljuk gyerekeinkkel megérteni, hogy miért bolt jó a 2 Ft-os fagyi és a Világ Ifjúsága. Annyira fognak rá tojni, mint az ő gyerekeik az X-box-ra és az Androidos telefonra.

Nosztalgiázz egyet, de ne mutasd meg gyerekeidnek!