Valahogy nyáron mindig kicsit több időt tudok szentelni a zenének, és mivel nem igazán vagyok elragadtatva a mostani felhozataltól, ezért mindig gyerekkorom kedvenceinél kötök ki. Nem mondom, van ma is pár jó szám, tulajdonképpen akármilyen műfajban, de kimagasló előadókat, igazán szerethető előadókat nem tudok mondani. Pláne nem olyat, akiért a klasszikus módon rajongani lehetne. Hát így került elő a Youtube szörfölése közben a Guns ’N’ Roses. Egy igazi rock zenekar, sőt, szerintem kijelenthetjük, hogy A rock zenekar.

Az eredeti felállás: Izzy Stradlin, Axl Rose, Duff McKagan, Slash és Steven Adler

A zenekar történetét hadd ne kopizzam be a netről, akit érdekel, úgy is tudja, akit nem, azt meg nem untatom. Inkább pár személyes emlékkel összekapcsolva hadd írjak a bandáról. Az első dolog, amit láttam, hallottam, az talán a Paradise City volt, amit nagy Madonna-rajongóként, még teljesen rock-idegenként kicsit távolságtartással fogadtam, de aztán valahogy kezdtek a fülembe mászni a nagy slágerek. A Sweet Child O’ Mine klasszikus témája, a Welcome to the Jungle őrültsége, és persze a Paradise City eposzisága.

Paradise City

Aztán a következő lépcső az volt, hogy a legjobb barátomnak megvolt az Appetite for Destruction album másolt kazettán, valami egyénileg készített borítóval, amit szinte minden reggel betettünk a magnóba a szokásos iskola előtti teázás alatt. Igen, hihetetlen, hogy reggel a suli előtt még nem a Facebook-ot toltuk és kockultunk, hanem Gunst (és persze mást) hallgatva egy tea mellett hangolódtunk az általános iskola hatodik-hetedik osztályának megpróbáltatásaira. Manapság szinte elképzelhetetlennek tartom, hogy lennének olyan albumok, amik ennyire tökéletesek lennének, hogy egyszerűen minden szám jó rajta. Bár emlékszem, ezen a kazettán két dal nem volt rajta (nem fért rá?), az Out ta Get Me és az Anything Goes, ezekkel valamiért csak évekkel később találkoztam.

Rocket Queen

A Patience-t már a tipikus „meg kell tanulnom gitározni” korszakomban hallottam, ami így egyfajta himnusszá avanzsált. A csúcslökést pedig mi más hozhatta volna meg, mint az, amikor 1991-ben a moziba került a Terminator 2, és annak betétdala, a You Could Be Mine. Mondjuk ez a dal szerintem a lehető legtávolabb állt akkor a GNR stílusától, mégis egy olyan dal, ami abban a TOP5-ben van, amit életemben a legtöbbször hallgattam meg. Jött az első metálos póló megvásárlása, egy pisztolyos logós pulcsi, aztán a koponyás logós, a keresztes, a Use Your Illusion II borítós, imádtam őket, és hetente jártam a helyi pólós boltba, hogy jött-e valami érdekes darab.

A Use Your Illusiont persze mindennél fontosabb volt megszereznem, és amikor 1991. december 6-án apám mikuláscsomagjából kihullott a két műsoros kazi (műsoros… J mekkora hülyeség), akkor azzal apám a legkedvesebb dolgot tette velem valaha is. Benne a kis dalszöveges kihajtható füzettel… Ááá, na az volt az az érzés, amit szerintem az elmúlt húsz évben semmilyen zenekar nem tudott kiváltani. Ment a fordítgatás, a gitáron próbálkozás, nyivákolás. Két albumnyi tömör rock, szinte hibátlanul! Nem mondom, tudnék mondani 4-5 gyengébb dalt az albumokról, de alapjában véve kiváló albumok. A videoklipek is állatok voltak: a Don’t Cry a Mustanggal, a November Rain Slash-hel a templom előtt, a Live and Let Die a koncertfelvétellel, és persze az Estranged, amiről később írok. Aztán persze voltak olyan dalok, amik nem kaptak klipet, de mégis nagyok voltak. Pl. a Get in the Ring-ből tanultam meg az első angol káromkodásokat, a Coma letargiája ámulatba ejtő, a Dead Horse-t játszani szerettem, a Locomotive zenei témája egy adrenalin bomba, a Breakdown pedig szintén egy pörgős himnusz számomra.

Coma

És akkor jött a nagy hír, hogy a GNR 1992. május 22-én fellép Budapesten. Hoppá! Azelőtt még házibuliban sem voltam, nem hogy rock koncerten, de hát ez nem okozott bajt. Az már inkább igen, hogy anyám nem akart elengedni. Nyolcadikos voltam, és nagyon szeretett, féltett, stb. Pedig már a jegyek is megvoltak, az 1400 Forintot üvegek visszahordásából sikerült fedezni. Ott figyeltek a gyönyörű, zöld jegyek az albumborítókkal, de nem mehettem el!!! Aztán az utolsó pillanatban mégis beleegyezett a főnök, így elmentünk. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy végigtomboltam a koncertet, inkább csak ámultam-bámultam, hogy ez egy csoda, amit látok. Az, hogy előtte láthattam a Soundgardent, akiktől addig csak a Rusty Cage-et ismertem és szerettem, valamint a Faith No More-t, ami a másik örök kedvenc zenekarom, csak hab volt a tortán. Kíváncsi vagyok, hányan fognak velem nosztalgiázni a koncertről a kommentekben, több, mint 60.000-an voltunk, talán akad valaki. Azt már csak a TV-ből láttuk, hogy a koncert később a Metallicával kiegészülve is folytatódott, de azt sajnos mi így, ebben a formában nem tapasztalhattuk meg.

Nighttrain

Az eléggé nyilvánvaló volt, hogy a zenekar elérte a csúcsot, és a szokásos betegségek, amik a hírnévvel, szórakoztatóiparral járnak, azok elérik a zenekart. Egy kicsit háttérbe is szorult a banda, nagy volt a csönd, sajnos túl nagy. Már középiskolás voltam, amikor a Spaghetti Incident kijött. Poénnak jó volt az album, sok dalt lehetett szeretni rajta, de eléggé baljós előjel volt, hogy az a zenekar, amelyik három olyan albumot tett le az asztalra korábban, amik a rock zene alappillérei lettek, most egy feldolgozásalbumot tudott csak összehozni.

Ami pedig ezután jött, az már számomra nem a GNR. Axl ámokfutása, a tagok távozása, az új zenekar, a szólóalbumok, az új GNR album már szerintem sokunknak egy másik történet. Soha nem fogjuk megtudni valószínűleg, hogy mi lett volna, ha… De lehet, hogy jobb, ha beletörődünk, hogy ez így volt jó. Kb. hat év jelentette a zenekar számára azt, amit azóta sem tud senki sem megközelíteni, sajnos még ők maguk sem. Lehet, hogy tényleg a csúcson kellett abbahagyni. Szomorú véletlen (?), hogy egy nyamvadt, használható közös képet nem találtam a Use Your Illusion turné közben a zenekarról (Axl, Slash, Gilby, Duff, Matt, Dizzy) a neten 5 perc keresés alatt, amennyi idő alatt szerintem egy atombomba szerelési útmutatóját is meg lehet találni manapság.

A végén egy kis „aktualitás”. Nem igazán szokott érdekelni a tagok családi élete, sőt, még a dalok szövege sem, de most, harminchét évesen megnéztem ezt a kis majdnem három órás szösszenetet, és kicsit sikerült elérzékenyülnöm az Estranged résznél. Különben ez az a dal, amit a legtöbbet hallgattam meg a hőskorszak óta. Talán a Breakdown követi, a régiektől pedig a Night.

A trilógia a színfalak mögött

 Egy kis mottó a végére, ami tükrözi a zenekart:

Funny how everything was Roses
When we held on to the Guns 
(Breakdown)

És ha még ez sem volt elég, akkor egy kis dokumentumfilm.