Már megint a nyolcvanas évekbe utaznék vissza, és most elővenném azokat a slágereket, amik így, harminc év múlva is szívesen eszembe jutnak. Ebben a bejegyzésben próbálok olyan előadókat választani, akik nem túl sok dallal büszkélkedhetnek a saját slágerlistámon, azok előbb utóbb úgyis külön bejegyzést kapnak, mint pl. a Depeche Mode vagy a Guns ’N’ Roses. Próbálok egyúttal olyan dalokat feleleveníteni, amik talán ma is megállják a helyüket és nem a ciki-faktor indulói, mint pl. a Milli Vanilli és társaik. Nem szégyellem, szerettem őket is, de most lássunk olyanokat, amik ma is bármikor vállalhatóak számomra.

Jacko is felfért a listámra egy dallal

Van Halen – Jump
Ez a rock-himnusz 1984-ből ma is egy adrenalin-bomba, szerintem aki ismerte, mindenki imádta. Rendkívül fülbemászó, gyakorlatilag már a popzene határait bőven súrolja a szintetizátor alappal, de aztán mindenki megkapja az arcába Eddie Van Halen gitárjátékát, amitől a szám szinte felrobban. David Lee Roth pedig megadja a dal végleges karakterét.

Tears for Fears – Shout
Szerintem a popzene egyik legalulértékeltebb zenekaráról beszélünk, bár tény, hogy sosem merültem el munkásságukban, de amit az MTV-n láttam tőlük, az gyakorlatilag mind kiváló. A két, különböző karakterű énekes különleges ízt ad dalaiknak, kiváló hangszeres zene szintetizátorokkal, gitárjátékkal, erővel és érzelemmel.

Tears for Fears – Everybody Wants to Rule the World
Egy dalt ígértem előadónként, de mivel fentebb jeleztem, hogy ez a zenekar nem kapta meg a kellő elismerést, így én most megpróbálom méltatni őket másik nagy kedvencemmel tőlük. Könnyed dal, mégis képes egy kicsit elrepíteni.

Terence Trent D’Arby – Sign Your Name
Amikor ez a dal kijött, nem mondhatnám, hogy rögtön odavoltam érte, de egy idő után nem tudtam neki ellenállni. A klip is nagyon magával ragadó volt, és a zene is nekem nagyjából kimeríti az RnB / romantikus zene maximumát. Simán elcserélném egy rakás mai és kilencvenes évekbeli kántáló RnB sztárra.

Michael Jackson – Liberian Girl
Sokak nyilván külön bejegyzést szentelnének a pop királyának, de engem annyira nem kapott el sosem a hév. Talán még a Smooth Criminal-t említhetném, amit szeretek, de az igazi kedvencem a Liberian Girl. Amikor ment a videó, akkor naná, hogy a rakás celebtől elájultam, hiszen akkoriban azért nem lehetett csak úgy sztárokat látni nem saját közegükben. A dal nagyon kellemes, romantikus, de mégsem nyálas.

Erasure – Ship of Fools
Az Erasure egy kicsit életműdíjasként szerepel nálam ezzel a dallal, hiszen rakás jó dallal lehetnének még itt, de most ezt választottam. Azt hiszem méltó társa volt a zenekar a Depeche Mode-nak. Véletlenül sem szeretném összehasonlítani a két zenekart, de mindenképpen hálásak lehetünk ennek a két srácnak, hogy olykor romantikusan, olykor bohóckodva kicsit szállhattunk a zenéjükkel. A fenti dal egy a komolyabbnak tűnő dalok közül.

Jermanie Jackson feat Pia Zadora – When the Rain Begins to Fall
Ez a dal is egy kisebb energiabomba, ami egyszerre romantikus, de mégsem egy lassú, csöpögős ballada. Ma már ugyan azért el lehet poénkodni ezt a dalt, de simán vállalható. Azt nem mondom, hogy elmenne egy 2015-ös dalnak, de van benne valami, amit szerintem azóta sem hallottam más dalban vagy duettben.

A-HA – Hunting High and Low
Nehéz volt választanom, hogy ezt a dalt tegyem be vagy a Sun Always Shines on TV-t, esetleg a Stay on These Roads-t, legyen most ez. A Take on Me is csak azért nem jöhet szóba, mert az már tényleg az a dal, amit az ember annyiszor hallott életében, hogy ha jó is volt valamikor, akkor is most már herótja van tőle. Szóval volt ez az A-HA zenekar, ami kicsit szinti, kicsit pop, ami talán a plusz fűszer volt benne, az Morten Harket bátor éneklése, hiszen próbálja valaki a Take on Me-t végignyomni a mély hangoktól a magasig. Ez a dal szerintem egy elég jó kis érzelmes valami, szeretem.

David Bowie – Let’s Dance
Sok zeneszakértő fog felháborodni, hogy hogyan szerepelhet David Bowie egy lapon az A-HA együttessel, de hiába, nálam elfér. A China Girl és ez a dal a két kedvencem tőle, ma is nagy lelkesedéssel hallgatom mindkettőt. Tényleg a nagybetűs ZENE jut eszembe mindkettőről, igazán sajnálom, hogy Bowie munkásságának többi részébe nem tudtam ennyire beleszeretni.

Queen & David Bowie – Under Pressure
Hát, ez az a szám, ami szerintem a populáris zene történetének egyik legérdekesebb, legkomplexebb egyúttal legzavarosabb dala. Pont ezért imádom. Elindul valami lassú kis melódiaként, aztán a két ikon kontrázza egymást, de úgy, mintha csak valami improvizált szájkaratét csinálnának. Ennek a számnak ez a kaotikus, egyben zseniális mivolta váltja ki belőlem azt, hogy ez minden idők egyik legjobb dala számomra.

A kommentekben biztosan jönnek majd az ötletek és a nagy kihagyott dalok, de nekem most ezek jelentik a 80-as évek kult-dalait.